~•○•~
-Nem aludhatnék nálad?- fordultam hirtelen felé. -Kérlek!
Szinte nyüszítettem neki, semmi kedvem mem volt hazamenni, tudtam, mi várna rám. Magamban imádkoztam, miközben a kezét, amelyiken támaszkodott a kocsma egy asztalán, letette maga mellé a padra és szép kék szemeit rám emelte.-Hogyhogy?- kérdezett vissza meglepett hangsúllyal.
-Nem szeretném megint a szüleim ordibálását hallgatni...- sütöttem le a szemem, majd álcaként a színpadra néztem, bár nem nagyon érdekelt már a koncert, hiába bírtam a bandát, aki játszott. Legtöbbször itt kötök ki esténként, még a számomra ismeretlen bulikra is eljövök, de ezért utálom is magam. Ő is mindig veszekszik velem, hogy ne ide meneküljek, de ha tudná, hogy abban reménykedek, hogy itt találom... kiutálna. Ő nem olyan, mint én... szerintem homofób, vagy közel áll hozzá. Soha nem tudhatja meg, különben még ezt a "jó barát"-viszonyt is elveszítem... azt meg nem élném túl. Tényleg nem. A vágásaimról sem tud, amiatt is biztos vagyok benne, hogy elítélne. Pedig amikor már magamat kezdem marcangolni tehetetlenségemben, akkor én is lenézem magam, hiszen ezerszer győzködtem már magam, hogy nem vagyok belé szerelmes, ez nem jöhet össze, ez annyira egy lehetetlenül nagy hülyeség. És mégis. Megjátszom magam előtte. Tettetem, hogy ha mutat egy jó csajt, beindulok rá, vagy ha tanácsot kér nő-ügyben, örülök neki, hogy végre sikerült felszednie. Hiába jót akarok neki, nekem fáj. Mindig a csajokon jár az esze, néha a kaján vagy a zenén. Ebben is eltérünk. Ő folyton képes lenne enni, én viszont egyre jobban kezdem elveszíteni az étvágyam. Zenéből ő szinte csak régebbi vagy hasonló hangzású metal számokat hallgat, míg én az újabb hardcore bandákat is imádom, de a számaik a telómon rejtett mappában vannak, nehogy ráakadjon. Ezeknek a pólóit is csak akkor merem hordani, ha biztos vagyok benne, hogy nem futhatok össze vele. Menekülök előle, mert tudom, hogy nem vagyok képes elszakadni tőle, ha egyszer a közelébe kerülök. Olyan, mint a cigi. Elvagyok nélküle, de ha hozzájutok egy-egy szálhoz, az hamar elfogyik.
A pár másodperc, ami alatt ezt lejátszottam a fejemben, elég is volt hozzá, hogy kényszert érezzek rá, hogy megint rá nézzek, másrészt hangja is kizökkentett.
-Gyere nyugodtan. Majd adok ruhát, oké? Nem hiszem, hogy túl nagyok lennének rád...- vigyorodott el. Hát igen. Olyan tíz centivel lehetek alacsonyabb, de ő is, hiába viszonylag vékony, ezerszer izmosabb, mint én. Míg neki a hasán még ízlésesen kifejezett kockák sorakoznak, az enyémen kábé a nagy semmi. Nem egy alkalmam volt már megfigyelni... rohadtul nehéz volt nem rávetni magam.
-Nagyon köszi.- mosolyogtam rá, majd beleittam a sörömbe, és próbáltam nem fintorogni. Ezt is csak miatta iszom, magamtól a közelébe sem merészkednék. Nem szeretem az alkoholt, még le se nagyon tudok részegedni, nem úgy, mint egyesek. Nem egyszer kísértem már haza úgy, hogy világát se tudta. Egész úton az járt a fejemben, hogy "na most kéne megcsókolni", de sosem mertem. Igaza van. Annyira gyáva vagyok.
-Hallod, menjünk már. Szar a buli, fáradt is vagyok.
-Oké.- mondtam, majd, mivel én ültem kívül, kimásztam, aztán ő is utánam. Az úton nem sokat beszéltünk, a házban próbáltunk nem sok zajt csapni, de amikor a vendégmatracot vittük volna fel az emeletre a lépcső alól, csak ennyit hallottam valahonnan előlről:
-Mi a halál?- próbáltam átnézni a válla felett, de ez a magasságkülönbséget nézve nem volt egyszerű.
-Mi az?
-Nincs itt. Vigyázz.- tessékelt arrébb az útból, majd felrohant a bátyja szobájába, ahol, mint ahogy aztán előadta, ott aludt egy haverja, és már hamarabb felvitték.
-Nem lenne nagyon gáz, ha egy ágyban kellene aludnunk?- túrt kezével sötétbarna, majdnem fekete hajába. Nem volt olyan hosszú, mint az enyém, de legalább egyenes és sötét. Régóta gondolkozok rajta, hogy befestem feketére a szőke tincseimet, csak túlságosan sajnálnám. Legyintettem, és megráztam a fejem. Nemrég kapott egy franciaágyat, így nem féltem, hogy lelepleződök.
-Mész előbb zuhanyozni?- kérdezte, míg felmentünk az emeletre.
-Nem, menjél csak nyugodtan.- amikor beértünk a szobájába, elővett egy tiszta boxert és egy törölközőt, majd egy-egy másikat az ágyra dobott, és bevonult a fürdőszobába. Amíg zuhanyzott, én leültem a földre, hátamat a falnak döntve, és próbáltam nem rá gondolni, ahogy meztelenül áll a zuhany alatt és... nem, fejezd be. Tekintetem inkább a fal mellett lévő szintetizátorra vittem, majd próbáltam felidézni egy, az interneten látott tabot. Mellé léptem, és lassan, kicsit ügyetlen mozdulatokkal játszani kezdtem egy olyan dallamot, amit biztos nem ismer. Teljesen belemerültem, így nem is vettem észre, amikor kijött a fürdőből és megállt mellettem. Amikor felfogtam, hogy ott áll, hirtelen abbahagytam a játékot és elpirulva néztem rá.
-Egész jó.- mosolygott rám. -Mi ez?
-Csak böngésztem a neten és a fejemben maradt, aztán most gondoltam, kipróbálom. Nem baj, ugye?
-Nem kérdezted komolyan, ugye?
-Nem. Viszont most megyek zuhanyozni.- szedtem fel az ágyról az odadobált cuccokat, és a fürdőbe siettem. Leraktam a mosógépre, majd fél percen át néztem magam a tükörben. Mi bennem a hiba?
Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem a boxert. Ahogy gondoltam, kicsit nagy volt rám, de az utána következő gondolatba belepirultam. Kell nekem mindent továbbgondolni... Megvártam amíg visszaállt rendes arcszínem, majd a törölközőt kiterítve visszamentem a szobába. Ő a már megvetett ágy szélén ült, a telefonján játszott vagy mittudomén mit csinált. Akaratom ellenére mindig rossz helyekre tévedt a tekintetem, majd amikor észrevette, hogy milyen tanácstalatul állok a szoba közepén, lerakta a telóját az asztalra.
-Szeretnél még fent maradni, vagy aludjunk?
-Inkább az alvás...- motyogtam, majd a lábait megkerülve a fal felőli oldalra másztam.
-Légyszi lekapcsolnád a villanyt?- mutatott az olvasólámpa kapcsolójára mellettem. Betakaróztam, majd lekapcsoltam a fényt, és hátamat a fal felé fordítottam, hajamat szétterítettem a párnán, és a takaró egyik sarkát a fejemre terítettem. Több éve csak így tudok aludni, mert ezt biztonságosnak érzem, ezenkívül nem fázok. Utálok álmomban fázni.
Már éppen elaludtam volna, amikor kuncogást hallottam.
-Bebábozódtál?- nevetett halkan.
-Igen.- feleltem sértődést tettetve, de vigyorogva. Ekkor kint megdörrent az ég, és én halkan nyikkanva húztam magam összébb.
-Félsz a vihartól?- kérdezte komolyabb hangon. Legalább nem tartja gáznak - nyugtattam magam.
-Aha.- válaszoltam halkan, elnyújtottan, de szinte abban a pillanatban egy hatalmas villám fénye világította be a szobát, és néhány másodperc múlva érkezett is a csattanásszerű dörgés, majd az esőcseppek kopogása az ablakon. Mondani se kell, úgy éreztem, itt halok meg. Kinyitottam a számat, majd gyorsan be is csuktam. Ezt azért már tényleg nem kérdezhetem meg. Meglepődésemre azonban felemelte a takarójának szélét, és a fejével intett, hogy menjek. Nem hezitáltam, azonnal átmásztam mellé, és hozzábújtam, fejemet és az egyik kezemet a mellkasára tettem. Amikor azonban kezeit megéreztem a hajamban, végképp ledöbbentem. Feltebb tornáztam csontos hátamon a takarót, és arcomat úgy fordítottam, hogy ne lássa vívódásomat. Milyen régóta vártam ezt a pillanatot, hányszor elképzeltem már... Nagyot sóhajtottam, de azt az egy kigördülő könnycseppet már nem tudtam visszatartani. Éreztem, ahogy keze megáll egy pillanatra amint az a szememből a hófehér mellkasára ért, és a másikkal maga felé fordította az arcom.
-Te sírsz?- lepődött meg. - Mégis miért?
-Nem, semmi különös, hagyjuk...
-A semmiért nem sír az ember. Mondd el nyugodtan.- nyugodt hangsúllyal beszélt hozzám, míg hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. Megint megfigyeltem, milyen szép a keze, hiszen puha bőre és hosszú ujjai vannak. Arcunk alig húsz centire lehetett egymástól, így még nagyobb volt a vonzása.
-Csak a vihar.- motyogtam szemlesütve az első indokot, ami eszembe jutott. Közben újabb könnycseppek indultak útjukra, de ezeket még az arcomon elkapta, közben én a mellkasán lévőhöz érintettem az ujjaimat. Mindegy, csak a szemébe nézni ne kelljen.
-Látom rajtad, hogy nem mondasz igazat. Kérlek!
-Nem, ezt nem mondhatom el!- hadartam összeszorított szemmel, viszont tágra nyitottam őket amint egy ujjal végigsimított ajkaimon, és bátorítóan mosolygott.
-Velem kapcsolatos, igaz?
-Honnan..?- esett le az állam, de a szavamba vágott.
-Ha nem lenne közöm hozzá, nem tiltakoznál ennyire. Kiismertelek már. Akármi is az, elmondhatod.
-Nem... akkor mindent elrontanék, megutálnál és szóba se állnál velem.- préseltem ki a szavakat egyenként.
-Annyira szörnyű csak nem lehet...- suttogta, és a nyakamra csúszott a bal kisujja.
-De igen, az.- eredtek el megint a könnyeim.
-Megígérem, hogy nem utállak meg. Így már elmondod?
-Ne ígérj olyat, amit nem fogsz betartani...
-Be fogom tartani. Akármi is az.- mélyen a szemembe nézett, őszinteség mutatkozott az arcán. Újra a mellkasát kezdtem fixírozni, egy ujjammal az egyik anyajegye köré köröket rajzoltam. Úgy éreztem magam, mint akinek kettészakadt a tudata, és önmagával vitatkozik. Elmondjam? Vagy inkább ne?
-Emlékezz vissza az ígéretedre fél perc múlva is...- nagy levegőt vettem, és kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek.
-Már nagyon régóta tudom, hogy nem normálisak az érzéseim. Meleg vagyok. És... te...- sóhajtottam, mielőtt ki tudtam volna mondani. -Szerelmes vagyok beléd, nagyon szerelmes.- Döbbenet futott át az arcán, majd egy olyan kifejezést vett fel, amit még sosem láttam. Nyugodt, megkönnyebbült, izgatott, boldog... hirtelen a hajamba túrt, majd a tarkómon belemarkolt, éppen olyan erősen, hogy ne fájjon, majd felém gördült. Alig bírtam feldolgozni a kezdeti sokkot, hogy nem rúgott le magáról, megéreztem puha ajkait az enyémeken. Egyik kezét az oldalamra simította, másikkal a nyakamat és az államat cirógatta. Finoman, mégis dominánsan csókolt, de legnagyobb bánatomra hamar elvált tőlem, és szinte az ajkaimra suttogta:
-Szeretlek...- és újra a számra kapott...
